- Sivatagi madár, nem hiányzik az apád?

Elfordítottam a fejem. Kezdtem úgy érezni, hogy elvesztettem az eszemet. Egy szenomar beszél hozzám, és én megesküdnék, hogy tényleg beszél. Nem a gyermek kedves játékáról van szó, amikor felzavarja a vizet, és csacsog a felbukkanó lényekhez... nem, én ett?l az állattól tényleg várom a választ. A tanácsadóm és a legjobb barátom egy nyamvadt barlangi hal. Mellesleg a fogadott ?csém is. Fakó, cs?kevényes szemeik emlékeztettek kicsit a saját népemére, a D'nikéra. Az apáméra. A magány lassan emésztett fel, mióta D'ni romjaiban bolyongva kerestem a megoldást. Tudni akartam... nagy kortyokkal nyeltem az éveket, és szívtam magamba minden elérhet? információt, de elvesztettem a kapcsolatot a társadalommal, a világgal. Egyedül voltam. Egyedül azt a két halat kivéve.

Igen... hiányzott az apám. ?s az anyám is. ?s a bátyám, Achenar. A szenomar mindig tudta, mire gondolok. Ezért feleltem neki, annak ellenére, hogy minden válasszal egyre ?rültebbnek éreztem magamat.

- De igen. Hiányzik.

- Nem akarsz vele beszélni?

- Azt sem tudom, hol van most. Azt sem tudom biztosan, él-e még.

- ?l. Tudod, hogy él.

- Hol keresném? Tomahnán? Abban a romhalmazban, ami a gyermekkoromból maradt? Vagy Releeshanon, a világon, ahol még soha nem jártam, és ki tu:dja, fogok-e valaha? Vagy...

Megremegtem, ahogy az utolsó lehet?ségre gondoltam. Annyira nem is volt lehetetlen. Hová menekülhetett volna? Miután elveszített engem, talán elveszítette anyát is... volt egy hely, ahová elt?nhetett, ahol egyedül lehetett a magányában, a bánatában...

- Mysten. – fejezte be a szenomar.

- Oda én nem megyek. Nem vagyok hajlandó...

- Nem lenne akár ott is jobb, mint itt?

- Nem. – ráztam a fejem. – Itt még van valami. Egy szilánk az ?si, dics?séges múltból. D'nit ?r?knek építették, hogy tovább álljon, mint ameddig lakói élnek. Ez a hely még él.

- ?s elveszi az eszedet.

- Hallgass.

- Miattam vagy még épelméj?, Yeesha. Nélkülem rég belerokkantál volna a magányba.

- Szerintem pont te vagy a bizonyíték, hogy meg?rültem.

- Nézz a vízbe. ?rültnek látod magad?

Belenéztem. A szemem, ami k?rül ott kígyózott a tetoválás, leginkább apáméra hasonlított, fakókék színével... betegesen sápadtnak láttam magam, fekete hajam pedig néhol kiszabadult a kontyból, és az arcomba hullott. Valóban kissé ?rültnek néztem ki, de a tekintetem tiszta volt. Tiszta, higgadt, és sima mint a tó vize.

- Talán félrevezet a látszat.

- Nem vagy bolond, n?vérem. – a tredhal hangja szinte visszhangzott a végtelen, k?boltozatos teremben.

- Hallgassatok el! ?n találom ki, hogy válaszoltok. Ez az egész az én elmém szüleménye...

- Hiányzik a társaság?

- Hiányzik Tomahna?

- Hiányzik a családod?

- Hiányzik...

- Hiányzik...

A fülemre tapasztottam a kezem, és lassan elkezdtem dúdolni a D'ni altatót, amit anyám énekelt nekem gyerekként. Mindegy volt, milyen hangos énekkel próbálom elnyomni a társaságomat jelent? két hal hangját, hiszen senki nem volt a barlangban... nem nevettek ki. Táncolhattam volna, kiálthattam volna a világnak, hogy mennyire hibás, mennyire nincs rendben az egész, senkit nem érdekelt volna. A D'ni város üres volt. Illetve, szinte üres. Néha, miel?tt elaludtam, itt K'veeren, apám egykori szobájában, hangokat hallottam. Csipogó, hangokat, és megesküdtem volna, hogy f?lém hajol valami. Máskor úgy véltem, kék szempárokat látok mozogni a s?tétben, mintha valamilyen csendes szellemlények járnák a halott, néma várost. Elhessegettem a gondolatot, és ugyanazzal magyaráztam, mint amivel beszélget?partnereim válaszait. Egészen biztosan meg?rültem.

- Hagyjatok békén! – üv?lt?ttem a két halnak. – Igen! Igen, nektek milliószor elmondtam, mennyire hiányzik. Hallgassatok el! – egy r?vid ideig csend volt. Ide-oda kezdtem járkálni, és bosszúsan belerúgtam egy kavicsba. Tényleg kezd felemészteni a magány. Az ember társas lény... én túl sokáig voltam távol a világtól. – Ae'gurába megyek. – suttogtam, szinte csak magamnak. – Ott... oda kell mennem.

- Mit keresnél ott? – érdekl?d?tt a szenomar, és én ismét feleltem, mintha emberekhez beszélnék.

- K?nyveket. – suttogtam. – K?nyveket... ?rnom kell.

- Mit?

- Akármit.

Hirtelen milliónyi kép tódult a tudatomba, arról a Korról, amit annyira, de annyira meg akartam írni. Városokat képzeltem el, teli emberekkel, erd?ket, madarakkal, akik dalolnak majd... utcazenészeket, fest?ket, írókat, gyermekeket és feln?tteket, okosakat és ostobákat... embereket, akiknek a hangjára, érintésére annyira vágytam. ?s innen, a D'ni barlangokból csak egy kiutat láttam, és azt a k?nyvek kínálták. A szüleim megtanítottak ?rni... és most az ujjaimon éreztem a hatalmat, amit kaptam. Soha nem akartam még ennyire tollat és papírt szerezni...

A kik?t? felé vettem az irányt, megszaporázva a lépteimet. A barlang ezer szigete k?zül el?sz?rAe'gurát kerestem fel, a nagy k?nyvtárral, benne a régi id?k még él?, és már halott koraival, és megszámlálhatatlan íratlan k?nyvvel... de már hosszú ideje nem hagytam el K'veert. Apám is itt élt,és az ? apja, Gehn is. Lehúztam a fejem, ahogy a csónakházba léptem. D'niban semmit nem lehetett elérni evezés nélkül... víz borított szinte mindent, amely nappal narancssárgán ragyogott a planktonoktól, éjszaka pedig fekete volt, ezzel teremtve egyfajta k?rforgást az ?r?k?s félhomály helyett. Ebb?l a vízb?l emelkedtek ki a birodalom darabjai.

Beültem az egyik jobb állapotban lév? csónakba, és eloldoztam a k?telet, majd fél kézzel ell?ktem magam a parttól.

K'veer és Ae'gura k?zel voltak egymáshoz, de a r?vid úton, a halványan dereng? narancs fényben egyre jobban éreztem, hogy kijózanodok. Már nem zúgtak a fülemben a hangok, és a k?nyvek, az ?rás, az emberek gondolata új er?t adva megrészegített... a világ volt t?lem karnyújtásnyira, és csak k?zelebb került, ahogy újra, és újra a vízbe merítettem az evez?lapátot. Néha a térdemre fektettem, és vártam, hadd sodorjon a magam keltette áramlat, mintha nem is sietnék, mintha nem tett volna megszállottá olyan hirtelen az ?tlet, hogy átkelek a k?nyvtárhoz. Beszívtam a leveg?t, és kifújtam, éreztem, ahogy megtelik a tüd?m, majd ?sszeprésel?dik. A t?kéletes csendben hallani véltem saját szívverésem... nem is emlékeztem, bennem mikor volt utoljára ekkora csend. Talán még azel?tt, hogy Sirrus megszállta a tudatomat... mert Achenar halála után már semmi nem volt a régi. Immár hallották, ha segítségért kiáltottam, de pont az volt a baj, hogy ráj?ttem, nem élhetek úgy, hogy nem tanulok meg félni. Pedig annyira nem akartam félni...

Kik?t?ztem a csónakot, és kiszálltam, majd leakasztottam a nyakamból a megfelel? kulcsot, és elfordítottam a zárban. Kattanás, és düb?rgés, ahogy a nehéz k?ajtó nyílni kezdett. Besétáltam, lassan elindulva a polcok k?z?tt, amikor... amikor észrevettem a f?ld?n hever? testet.

Emberé volt, emberé, mint amilyen én vagyok. Id?s lehetett már, a haja meg?szült, a keze, amiben egy régi, súlyosan károsodott k?nyvet szorongatott, ráncosodott már, de, nem tudván D'ni-e, vagy valamilyen betolakodó, nem tudtam megbecsülni az életkorát. Az egyik k?polc megroggyant szerkezete d?lt rá, ezt azonnal meg tudtam állapítani. Kirángattam a t?rmelék alól, és a mellkasára hajtottam a fejemet, hogy ellen?rizzem, még ver a szíve. Egyben meg is akartam gy?z?dni, tényleg él?lény-e vagy csak képzeletem szüleménye, jelenés, amivel saját szenvedésemen próbálok enyhíteni.

Nem jelenés volt. Vert a szíve. ?lt.

Abban a pillanatban a gondolataim már nem a k?nyvek k?rül forogtak, amikért idej?ttem, hanem az id?s férfi k?rül, akit találtam. Nem volt er?m visszavinni K'veerre, hát a k?nyvtárban próbáltam valahogy elhelyezni. Levettem a kabátomat, és a feje alá gy?rtem, remélve, hogy valamennyit segít. Lehúztam róla is a k?penyt, és betakartam vele... ?lt?zk?dése alapján lehetett D'ni... de nem voltam benne biztos, és nem akartam feltételezésekbe bocsátkozni. Akárki is, ember. Ez a legfontosabb... ember.

?rákig vártam, hogy felébredjen. Nem voltam gyógyító, mint a dédnagyanyám, hát inkább csak k?ny?r?gtem a Teremt?nek, hogy ne legyenek túl súlyosak a sérülései, hogy túlélhesse... nem úgy festett, mint egy haldokló, egyenletesen lélegzett, hát reménykedtem. Ahogy odakint elhalványult a nagy D'ni tó ragyogása én is kezdtem elálmosodni. Elnehezültek a szemhéjaim, és úgy éreztem, képtelen vagyok tovább talpon maradni. Nem voltam hajlandó leülni, tartva attól, hogy az ólmos fáradtság er?t vesz rajtam, és elalszom. Járkálni kezdtem, és átfésültem a k?nyveket, amiket találtam. Kés?bb már hangosan olvastam fel a tartalmukat, hogy így tartsam magam ébren. A végére már abban sem voltam biztos, mi hagyja el a számat.

A férfi ekkor ébredt fel. Az er? azonnal visszatért a tagjaimba, az álmosság pedig mintha elt?nt volna. Tudnom kellett ki ?, tudnom kellett, honnan j?tt, mit keres D'ni-ban... mindent tudnom kellett. Lassan felk?ny?k?lt, és k?rbenézett... fakó szemeir?l azonnal tudtam, hogy a népemb?l, apám népéb?l való. Zavartan nézett k?rbe, és a tekintete megállapodott rajtam.

- Ki vagy te? – kérdezte. Hirtelen nem tudtam mit felelni. Olyan régen voltam távol az emberekt?l, hallani, hogy valaki beszél hozzám, valaki, aki nem a barlangi tóban úszkáló halak k?zül való, megd?bbent?, leny?g?z? volt. A hangok új életet adtak, mint ahogy D'ninak is új életet adott egykor túlél? ?r?k?seinek érkezése. – Ki vagy te? – ismételte.

- A nevem Yeesha. – feleltem.

- Mi t?rtént?

- Megsérültél. – feleltem. – Itt találtam rád.

- Ae'gura... – suttogta, k?rbetekintve a teremben. – Azt hittem, innen utat találok a népemhez. Elvesztek... – ismét rám nézett. – Honnan való vagy, Sivatagi madár? – megremegtem. Csak apám szólított sivatagi madárnak. Más nem ismerhette ezt a nevem.

- Honnan tudod...

- A nyakadban. – mutatott a szimbólumra. – A sivatagi madár jelképe. Akárhol felismerem. – bólintottam. Megnyugtató volt tudni, hogy nem a gondolataimat látja, és ezért hív így. Bár ennyi id? után, ha azt mondja, a fejemb?l olvasta ki, azt is elhiszem.

- D'ni vagyok. – feleltem, felállva mell?le. – Vérem szerint csupán részben, de D'ni módon neveltek.

A férfi fakó szemei fürkész?n meredtek rám, majd kezet nyújtott.

- Calam vagyok. – mosolygott rám. – D'ni, akárcsak te.

Esetlenül megráztam a kezét. Nem tudtam ki ?. Nem tudtam, mit keres itt. Nem tudtam róla semmit. De ember volt. Csak ez számított... ember.

?s ahogy a kivágott fa újra kihajt, úgy én is érezni kezdtem, hogy új életre kelek, és megint n?vekedni kezdek.