1.

Whitstable egyszer? angol kisváros volt az ország délkeleti részében. Itt élt Abraham Van Helsing, tudós, orvos, professzor, néhanapján feltaláló és még sok minden más, szerény háztartásával, magányosan. A háztartása is tulajdonképpen csak egy alkalmazottból állott, és az sem volt ?teljes érték?" embernek nevezhet?. Mondjuk úgy, megvoltak a maga bogarai. Mr Renfield persze t?kéletesen elláta a feladatait (kertészkedett, takarított, és meglep?en ügyesen szerelt), de mint beszélget?társ, nem sokat ért. ?gy hát ha Van Helsing társaságra vágyott, kénytelen volt a szomszédját felkeresni, egy bizonyos Jonathan Harkert, aki ügyvédként dolgozott, és akinek a neje nagyon finom meggyespitét tudott sütni. De ez csak afféle ?jószomszédi" barátság volt, tele k?lcs?n?s udvariaskodással, és Van Helsing minden vendégeskedés után elhatározta, hogy t?bbet nem megy vendégségbe.

Jonathan és Mina látták a professzor nagy magányát, és segíteni szerettek volna, csak nem tudták, hogyan. Míg egy este Mina fejében szikraként villant fel az ?tlet.

- Egy háziállat! - kiálltott diadalmasan, hogy férje kezéb?l majdnem kiesett a leveseskanál.

- Hogy mi? - kérdezte türelmesen.

- Megvan a megoldás! - lelkendezett Mina. - Mr Van Helsingnek egy háziállatra van szüksége.

Jonathan csak a fejét csóválta.

- Ugyan, Mina, ezt te sem gondolod komolyan.

- Miért ne? - er?sk?d?tt az asszony. - Te magad mondtad, hogy társaság kell neki, az embereket viszont azon a bolond Renfielden kívül nem t?ri meg maga k?rül. Egy kis házikedvenc biztosan feldobná, lenne kit gondoznia, etenie...

Végül másnap Mr Harker ellátogatott a kisállat-kereskedésbe. Mina gyanakodva nézegette az elhozott állatot.

- Hát, tudod, drágám, nem pont ilyen kisállatra gondoltam.

- Most mit tegyek, ez volt a legolcsóbb. Ami azt illeti, szinte utánam hajították. ?s szerintem egészen aranyos is tud lenni, ha úgy áll hozzá az ember. - Az egyik ujját bedugta a rácsok k?z?tt. - Ugye aranyos is tudsz lenni, te... ó, te kis rohadék! Megharapott a d?g!

- Mindegy, ha már megvetted, adjuk is oda neki - sóhajtott Mina, és csíp?re tette a kezét. - Nálunk biztos nem maradhat.

...

- Nem, Renfield, tedd le szépen. Már kaptál rendes vacsorát, azt etted volna inkább meg.

Van Helsing szigorú atyai tekintetére a nevezett egészen elszontyolodott, és k?ny?r?gve nézett fel gazdájára. Aztán nagy nehezen, duzzogva szétnyitotta a markát, és a légy zizegve kir?ppent a tenyeréb?l. Renfield még ny?sz?rg?tt egy sort, aztán elvonult a sarokba.

Van Helsing felsóhajtott. Bizony nehéz volt egy olyan alkalmazottal, akit állandóan meg kellett nevelnie az étkezési problémái miatt, dehát a professzor már erre volt kárhoztatva. Már épp azon gondolkozott, hogy t?bb gondja van vele, mint amennyi haszna válik bel?le, és talán ki kéne adnia az útját, amikor hirtelen megszólalt a cseng?.

- Renfield! - kiáltotta, aztán meggondolta magát. - Hagyd, majd én kinyitom. - Még csak az kéne, hogy egy félkegyelm?r?l ítéljék meg a házat.

Az ajtóban Jonathan Harker állt, kezében egy nagydarab, fekete vászonnal letakart valamivel, arcán egy jókora kedves-szomszédi vigyorral felszerelkezve.

- ?, Mr Harker, minek k?sz?nhetem a látogatását? - kérdezte Van Helsing, de ?r?m helyett inkább csak elnyúzottság sugárzott róla.

- Ajándékot hoztam! - vigyorgott tovább a másik. Ma egyiküknek se ment az udvariaskodás.

- ?s mi ez?

- Egy házikedvenc. Minával úgy gondoltuk, jól j?nne ?nnek valami társaság.

- Igazán kedves ?n?kt?l, de nem tartok állatokat, elég nekem az, amit Renfield ?sszefogdoz a kertben.

- ?, de ez egy nagyon szerethet? jószág, majd meglátja! Na, szép estét! - Ezzel a professzor kezébe nyomta a ketrecet, és már ott sem volt.

Nem volt mit tenni, Van Helsing kénytelen volt bevinni az ajándékát. Elvégre mégse dobhatta ki a szerencsétlen állatot! Szépen felállította a ketrecet az ebédl?asztalra. Elég siralmasan festett a sehogy sem álló fekete maszlaggal a tetején, de a professzor kíváncsi is volt.

- Na, lássuk, mi vagy te. - ?s lerántotta a vásznat. Egy nagy, fekete denevér repült sipongva a ketrecnek, hogy Van helsing kénytelen volt hátrah?k?lni, szárnyaival ?ssze-vissza csapkodva a kijáratot kereste, és hatalmas zajt csapott. Renfield, aki eddig csendesen elüld?gélt a sarokban, most el?sz?r tanúsított kíváncsiságot a ketrec iránt, és le sem vette szemét a denevérr?l.

- Hát így els?re nem vagy épp barátságos - mondta Van Helsing. A ketrecet vizsgálva észrevette, hogy adtak leírást is a házikedvenchez.

"Myotis draculae, K?zép-Kelet-Európában, f?ként Erdélyben ?shonos denevérfaj. Vigyázat, harap! Ne tegye ki k?zvetlen napfénynek és kerülje a nyílt láng használatát."

- A nyílt láng használatát? Ki az az elvetemült, aki fel akarna gyújtani egy denevért? Hát ett?l nem lettünk sokkal okosabbak... Renfield, te meg mit csinálsz itt?!

Renfield arcát a ketrecnek nyomva, megbabonázva nézte a denevért, és egy mukott sem szólt.

- Nem, Renfield, azt már nem, eszedbe ne jusson! Ez itt - b?k?tt a ketrecre Van Helsing - mostantól a család része, ergó nem bántjuk, verstehst du? Mégiscsak ajándékba kaptam - gondolkodott el. - Nekem kell érte felel?sséget vállalnom.

Ezzel fel is vitte a saját szobájába, ami valamivel Renfield-mentesebb k?rnyezetnek számított. A ketrec az íróasztala sarkán kapott helyett, nem sokkal az ablak alatt. Nézte, nézte Van Helsing az újdonsült szobatársát, aki fekete gombszemekkel pislogott vissza rá, és azon gondolkodott, hogy most mit csináljon vele. Aztán eszébe jutott, hogy talán meg kéne etetnie. Az ám, de mivel? Fel is hívta Harkert.

- Igen, én vagyok, kedves szomszéd. Amúgy mit is eszik ez az állat? Nem, még nem dobtam ki. Szóval mit adjak neki? Hogy, ez biztos? ?s vissza fog j?nni? Rendben.

Van Helsing ezután hezitálva megállt a ketrec el?tt.

- Na mit szólsz Drac, kiengedjelek? - ?gy nevezte el, mert a tudományos neve túl hosszúnak bizonyult. - Már lement a nap, úgyhogy semmi bajod nem lesz, de vissza fogsz j?nni?

Drac némán nézte gazdáját, és pislogott egyet.

- Jó, legyen. De vigyázz Renfielddel - sóhajtott, és kinyitotta a ketrec ajtaját. A denevér óvatosan k?rbenézett, kikémlelt, aztán párat k?r?z?tt a szobában, végül kirepült az ablakon.

Ezt se látom t?bbet, gondolta Van Helsing.

...

Rosszul gondolta. Másnap reggel, amikor felébredt, a denevér ott volt a ketrecében, elégedett arccal csüng?tt fejjel lefelé a rácsokról, és békésen aludt. ?gy, hatalmas b?rszárnyait ?sszehajtva magán egészen kicsinek t?nt. Van Helsing azért a biztonság kedvéért becsukta a ketrecajtót (úgy látta, a zaj hallatára a denevér mintha ?sszeráncolta volna a homlokát, de biztos csak képzel?d?tt), és lement reggelizni.

Renfield ma kifejezetten vidámnak t?nt, bár ez az ? esetében általában némi aggodalomra adott okot.

Ami azt illeti, nagyon is nyugtalanítóan vigyorgott a világba.

- Mit nyeltél le már megint, te megveszekedett? - kérdezte rezignáltan Van Helsing.

- ?n? Hogy én? Semmit! Abszurd a feltételezés is! - válaszolt szinte felháborodva az alkalmazott, kezét a mellkasára téve, az ?rültek azon jellegzetes hanglejtésével, amivel olyan jól tudják imitálni az épelméj?séget.

- Semmi bogár? Semmi pók? - gyanakodott tovább Van Helsing.

- Bogár?! Pók?! Pfúj! Ki akarna bogarakat meg pókokat enni, ez gusztustalan!

- ? rendben, ha így állunk... - nyugodott meg aztán, és tovább kortyolta a kávéját.

- Hanem a patkányok...

?s sikerült kik?pnie.

- Mi?! Honnan szalajtottad ezt már megint?!

- Nem én, hanem a Mes... szóval meséltem tegnap magamnak, nem más, csakis én, hogy mi lenne, ha kapnék igazi életeket, csak kicsiket, mint a finom patkányok, ezernyi, milliónyi patkány, és az enyémek lennének, egyt?l egyig hamm! véres pici életkéjüket kiszívnám, hmmm, nagyon finomak! - és hisztérikusan nevetett és vigyorgott mint az eszel?s (mert hát az volt), hogy Van Helsingnek elment az étvágya a reggelit?l.

Hogy kicsit kiszell?ztesse ezek után a fejét, elment biciklizni (és ha már elment, hát beugrott a boltba is, hisz otthon fogyóban volt a z?ldség). Vajon mi ment már megint szegény szolgálója agyára? Egyre aggasztóbb kezd lenni, ha így folytatja, maholnap majd embereket k?vetel! Lehet, hogy mégis be kéne utalnia ?t a szanatóriumba? Van is egy jó ismer?se, aki vezet egyet, nem is olyan messze, talán majd beszél vele. De addig is...

...

- Renfield, mit keresel te a szobámban? Ide tilos belépned!

- De a Mester azt mondta, hogy nyissam ki a ketrecajtót, mert nem bírja a bezártságot...

- Milyen Mes... mi, a denevér? - Van Helsing az állatra nézett, de az, úgy t?nt, békésen alszik, jó nagyokat szuszogva. Az asztalnak ez a sarka kifejezetten miatta árnyékban lett hagyva. Renfield értetlenül nézett.

Van Helsing felsóhajtott.

- Na most figyelj ide jól, Renfield - mondta apaian, kezét a szolga vállára tette, és a ketrecre mutatott. - A denevér egy állat, és az állatok nem beszélnek. ?s f?ként nem érzik magukat bezárva, amikor alszanak. Ez csak az épsége miatt szükséges, nehogy ki találjon sz?kni napk?zben, és valami baja legyen a napon. ?rted már?

- De a Mester...

- Nincs semmi Mester, ez csak egy egyszer? denevér, Renfield. Denevér.

?m Van Helsing is kezdett elbizonytalanodni, és ez nagyon rossz érzés volt. Az eset sz?get üt?tt a fejébe, és nem hagyta nyugodni. Este, amikor kiengedte a denevért éjszakai vadászatára, az mintha rákacsintott volna. A professzor megd?rzs?lte a szemét, de mire újra felnézett, Drac már nem volt ott. Biztos, hogy csak a szeme káprázott, de sokáig mégsem bírt elaludni. Van valami ebben a denevérben, valami nyugtalanító, f?leg, amikor az emberre néz. Olyan kérdések fogalmazódnak meg t?le a fejében, hogy vajon gondolkodik-e a denevér? ?s vajon min? Milyen fokú intelligenciával bírhat egy állat, és vajon lehetséges-e, hogy ezt átlépje?

Sokáig gondolkodott ezeken és ilyesféle kérdéseken Van Helsing, és észre sem vette, hogy lassan hajnalodik. Nagyot nyújtózott, most már aludni kéne, gondolta, amikor meghallotta az ismer?s szárnycsapkodást. Drac tért vissza a k?rútjáról. Van Helsing, tán ? sem tudja, miért, gyorsan alvást színlelt, és csak hunyorogva lesett ki a pillái alól. Nem akarta elhinni, amit ekkor látott. A denevér tekintete v?r?sen csillant, szája két oldalán vékony csíkban folyt le a vér. Nagyokat csapkodott a szobában szárnyaival, és egyszer olyan k?zel repült Van Helsinghez, hogy az kénytelen volt becsukni a szemét. Hát ilyen az, amikor kezdünk félni a háziállatunktól.

...

Tanulva az el?z? napokból, jó darabig nem engedte ki a denevért. Sokáig gondolkodott azon, mit is adhatna neki enni, míg végül egyik este, vacsora után vitt fel a maradék sültcsirkéb?l, pár darabkát beszórt a ketrecen, és nézte, mi t?rténik. A denevér értetlenül felvonta nemlétez? szem?ld?két, és szemrehányóan nézett Van Helsingre.

- Sajnálom, Drac - mondta szinte védekez?n a professzor. - Ma ez van. Nem engedlek ki, amíg meg nem tanulsz viselkedni. Mégis milyen állatokat bántottál, he? Láttam ám a vért a szád szélén!

A denevér el?sz?r düh?snek látszott, de aztán elszontyolodott. Gombszemeit hatalmasra meresztve, ártatlanul nézett a doktorra.

- Neeem, ne nézz így! Nem j?hetsz ki! - Van Helsing szigorúnak akart látszani, de aztán valahogy elbizonytalanodott. Hát állatkínzásnak számít ez? Elég sz?k?snek t?nik ez a ketrec. ?s mi lesz, ha nem eszi meg a csirkét, itt fog éhenpusztulni, és miatta!

- Na jó, de csak egy egészen picit. - Talán egy kis sétarepülésb?l nem lesz baj.

A kalitkaajtó nagyot kattant, és lassan, nyikorogva kinyílt. Van Helsing mindenre számított, csak arra nem, ami eztán t?rtént.

- Na végre - szólalt meg mogorva, mély hangon a pici denevér, szárnyain ügyetlenül kimászott a ketrecb?l, és az els? szárnycsapásából nagy nyújtózás lett, ahogy emberré változott. Jóval magasabb volt, mint Van Helsing, tet?t?l talpig feketét viselt és v?r?s bélés? k?penyt, ami egy pillanatig még denevérszárnyaira emlékeztetett.

A professzor erre nem tudott mit reagálni.

A denevér – most már ember, vagy olyasmi - kényelmesen, lassan kiropogtatta a hátát, és tovább zs?rt?l?d?tt.

- Már azt hittem, soha nem enged ki - mondta. - Az éhségnél már sokkal elviselhetetlenebb volt, hogy nem tudok visszaváltozni, azért a denevérb?r se kényelmes hosszútávon! Apropó éhség... - Csak most mérte végig a sóbálvánnyá merevedett Van Helsinget, aki kezdett magához térni a d?bbenett?l. ? is végigmérte a j?vevényt.

- Ki a fene maga, és mit keresett a denevérketrecben?!

Az idegen sértetten húzta ki magát.

- Kikérem magamnak ezt a hangnemet, a nevem Drakula gróf, ?n pedig minden bizonnyal abban a tévhitben élt az elmúlt napokban, hogy a háziállata vagyok. Tudatlansága miatt most még elnézem az értékelhetetlen bánásmódot, bár meg kell jegyeznem, hogy a szolgája, az a hogyishívják, Renfield, r?gt?n felismerte mibenlétem.

- A Mester... - eszmélt rá Van Helsing, mir?l is beszélt Renfield.

- Nos, igen, ez a megszólítás már jobban tetszik. - Hosszú, hegyes k?rmeit nézegette. A professzornak kezdett elege lenni felfuvalkodottságából.

- Na ide figyeljen, Mr Drakula, vagy hogy hívják, háziállat vagy sem, ajándékba kaptam, és nálam lakik, márpedig az én házamban els? számú szabály, hogy nem bántunk másokat!

- Ahhoz képest a kedves szolgája elég sok rovarat kipusztított.

- Renfield kicsit gyengeelméj?, el kell neki nézni. Maga viszont normális, legalábbis feltételezem. Pár napja pedig véres szájjal j?tt haza!

- Nekirepültem egy villanyoszlopnak. Nagyon rossz itt a k?zvilágítás.

- A denevérek nem a fény alapján tájékozódnak - nézett rá komolyan Van Helsing. - Ha itt akar lakni, alkalmazkodnia kell a szabályokhoz, kül?nben egykett?re a szabad ég alatt találja magát.

- Nem lehet ilyen kegyetlen! - ráncolta a homlokát Drakula. - A napon elpusztulok!

- Keressen egy barlangot, mint minden rendes denevér - vonta meg a vállát Van Helsing, ami a grófot végképp feldühítette.

- Mondtam már, hogy nem vagyok devenér, a nevem Drakula. ?si erdélyi családból származom, a lelkem igazán csak ezeréves, t?m?r kastélyfalak setétje k?zt nyughatik, nemhogy barlangban!

- Ahhoz képest egy ketrecben lakik – nyugtázta Van Helsing.

Drakula felsóhajtott.

- Igen, ez viszont az én hibám. Nem voltam elég figyelmes. - A professzor kiváncsian nézett rá, ? pedig folytatta. - ?ppen szokásos éjszakai vadásztúrámon voltam Erdély gy?ny?r? bércei k?zt (a mai világban egyre nehezebb olyan kis zugot találni, ahová még nem t?rt be a modern civilizáció mocska, minden zajával, villódzó fényeivel és szemetével, úgyhogy ez a kastélyom melletti erd?ség volt az utolsó menedékem, a benne eldugott néhány csendes falu az utolsó reményem), szóval épp kint repültem csendesen, amikor elfogtak. Angolok voltak, a maga kedves honfitársai, egzotikus állatokra vadásztak, hogy itt majd eladják ?ket... Drága kastélyom pedig most ott áll üresen, felügyelet nélkül, ha a k?znép még fel nem gyújtotta... - Reménytelenségében az ágy szélére rogyott, s arcát a kezébe temette.

De Van Helsingre nem lehetett ilyen k?nnyen hatni mindenféle mendemondával.

- Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem a t?rténetét. Itt akkor sem maradhat, minthogy valójában nem állat, nem én fogom eltartani.

- Nem is kell eltartania, csak nappali pihen?helyre van szükségem, az élelmet megszerzem magam!

- ...?s mit is eszik pontosan?

- ?, csak kis, alsóbbrend? él?lényeket... - Drakula zavartan félrenézett és megk?sz?rülte a torkát.

Van Helsing, bár voltak még fenntartásai, egyel?re megelégedett ennyivel. De azért kíváncsi lett volna rá, mik is azok az alsóbbrend? él?lények.


Jegyzet: eredetileg a Jellybottys 'Peter Cushing Lives in Whitstable' c. száma inspirálta e m?remeket.